Életének 85. évében ELHUNYT BORSOS ISTVÁN, városunk Pro Urbe díjas, nyugalmazott gimnázium igazgatója, szobrászművésze.
Fájó szívvel búcsúzik tőle Encs Város Önkormányzata, a Váci Mihály Gimnázium és Kollégium, az Encsi Művelődési és Sportközpont, Könyvtár
Pista bácsi nekrológját nem kezdhetjük más idézettel, csak Pál Apostol szavaival: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végig futottam, a hitet megtartottam.”
Egész életében harcolt. Harcolt és futott. Soha nem henyélt. Szabadidejében csak úgy hobbiból faragta a kőkemény rakacai márványt, vagy éppen kertészkedett. A lakása kertjében, a fancsali szőlőben, vagy legújabban Miskolcon a Pingyomon, a lányáék közelében lévő telken, ahol egy patináns házikó is állt. Fancsalban és a Pingyomon is volt a telken a gyümölcsfák mellett szőlő is. Ebből adódóan volt jóféle Otelló névre hallgató „házi bora” is, melyet fiatalabb korában csak „nyeles viagraként” ajánlott az ismerősöknek. Na és persze mindenhol ott voltak két keze és elméje gyümölcsei, a szobrai. Gyűjteménye több szász darabra rúg, mivel nem szívesen vált meg egyik szobrától sem, mindegyiket édes gyermekeként tartotta számon, mindegyikhez verejték cseppek kötötték, mint magzatot édes anyjához a köldökzsinór.
Borsos Istvánról elmondhatjuk, hogy iskolaalapító, iskolaépítő volt. A Váci Mihály Gimnáziumnak nemcsak a cementből és kőből történő megépítését vezette, de az Ő igazgatósága alatt verbuválódott és kovácsolódott össze az a tantestület, amely megalapozta, megteremtette a Váci Mihály Gimnázium elismertségét, sikeres működését. A város kulturális életében is mindig meghatározó emberi tényező volt. Szobrai több ponton is díszítik, ékesítik a várost, bár mi itt lakók talán már észre sem vesszük ezeket az alkotásokat, annyira beleolvadtak a városképbe. Kiállításai révén az ország számos településén népszerűsítette Encset. Műveiből több alkalommal rendeztünk kiállítást itt a városban is, megismertetve az itt élőket is munkásságával. Képzőművészeti ismereteit szakkörök keretében is igyekezett továbbadni tanítványai számára. Alapítója volt az egykori legendás Encsi Országos Képzőművészeti Alkotótábornak, amely a Járási Képzőművészeti Mozgalomból nőtte ki magát országos hírű táborrá.
Közel öt éve 2015 szeptemberében jelent meg róla egy nagyobb szabású írás az Encsi Hírekben 80. születésnapja alkalmából. Ezzel az írással szeretnénk most megemlékezni róla, melyet teljes terjedelmében közreadunk. A vele készült riport igyekezett bemutatni élete legfontosabb állomásait az encsi iskolateremtéstől a nyugodt, nyugdíjas alkotói évekkel bezárólag. Ebből az írásból nemcsak pedagógusi és alkotói életútját ismerhetjük meg, de hitvallását, ma is megfontolandó bölcs gondolatait is.
Öt éve még tele volt életerővel, optimizmussal, tervekkel. Ugyanolyan loboncos hajú „örökifjú” kinézete volt mint amit aktív éveiből ismertünk. Akkor így fogalmazott a cikk írója: „Habitusa, gondolkodása, munkabírása szinte ma is a régi. Simán letagadhatna 15 évet. Mindezt a fiatalos állapotot laborleletekkel is tudja bizonyítani, de nem szükséges. Elhiszem, hiszen ez ránézésre is megállapítható.”
A cikk írása óta közel öt esztendő telt el. Egy ember életében nagyon sok mindent hoz öt esztendő. Az újszülött megtanult szopni, felismerni a színeket, csúszni-mászni, járni, beszélni. Ekkor roham tempóban fejlődik a gyermek. Az időskor utolsó évei sajnos már a gyengülés, a leépülés irányába vezetnek. Pista bácsi esetében a 80. születésnapját követően még volt 2-3 „hibátlan” erőteljes év de az utolsó 1-2 évben már rajta is egyre inkább meglátszott az idő múlása. Idén januárban még részt vettek kedves feleségével a Magyar Kultúra napja alkalmából rendezett ünnepi programon. Azon a programon amely keretében három éve ő is megkapta a Városunk Kultúrájáért Encs-2018 díjat, négy másik szépkorú társaságában. Sajnos ötük közül ma, két év elteltével már csak Szabó Sándorné, Erzsike van köztünk. Dr.Menyhért Béla Ewa margit és Petró András már nem lehet itt. Most Borsos István is csatlakozott a nagy Encsi nagy generáció égi csapatához. Szabó Sándor bácsihoz, Simaházi Györgyhöz, Radeczki János bácsihoz, Kapalló Gyula bácsihoz, Búzás Laci bácsihoz, Szabó Tiborhoz, Gulyás János bácsihoz, Szabó Déneshez, Kléri Istvánhoz, György Andráshoz, Beke Guszi bácsihoz, Pataki Dezső bácsihoz, Cziáki Lászlóhoz, Dr.Tóth Istvánhoz, Krózser Jánoshoz, Juhász Zsolthoz, Dr.Sulyok Jánoshoz, Zsiga Józsefhez.
A Pistabácsi bölcs hitvallásával búcsúznak tőle szeretett városa vezetői, köztisztviselői, pedagógusai, kultúrosai és mindazok akik tisztelték és szerették:
„Ember vagyok, saját meggyőződéssel, célokkal, az értelmes élet igényével, közlésvággyal és közléskényszerrel, igazságszeretettel.”
És még egy idézet abból, hogy mit mondtak mások a művészetéről:
„A hideg kemény kőbe ennyi melegséget és puhaságot csak ilyen forrószívű ember faraghat…”
Nyugodj békében igazgató úr, művész úr, Pista bácsi. Pihenj meg ezután a mozgalmas, küzdelmes életút után. Emlékedet szívünkben szeretettel megőrizzük és megőrzik szobraid is az utókornak.
Te mondtad öt éve: „Tudom, hogy testem meghal, de szobrokba faragott gondolataim, érzéseim évszázadok múlva is létezni fognak.”
Bizonyára így lesz, hiszen az általad megművelt rakacai márvány nemcsak évszázadok, de még évezredek múlva is őrizni fogja kezed nyomát, emlékedet.
A gyászoló közösségek nevében: „fiatal” tisztelőd Kércsi Tibor
2020-04-08 19:26
